A magaslatok túl magasak, a mélypontok túl mélyek

A magaslatok túl magasak, a mélypontok túl mélyek

Bár a Zizegjünknél egyetlen cél lebeg a szemem előtt: segíteni felismerni, elismerni és együtt élni az ADHD-nkkal úgy, hogy megtanuljuk saját magunkat, stratégiákat alakítunk ki, próbálkozunk megoldásokkal, rutinokkal, módszerekkel. Közben és ezáltal pedig a körülöttünk élőket is segíthetjük abban, hogy jobban megismerjenek és talán el is fogadjanak minket úgy, ahogy vagyunk. 

Hiszen lássuk be: a környezetünknek sem könnyű végigcsinálnia velünk azt káoszt, amiben bizonyos életszakaszokban élünk. 

Az érzelmek túl intenzívek. A szárnyaló időszakokban túl magasra repülünk. A hiperfókusz-szakaszokban eltűnünk. Aztán innen sokszor jó nagyot zuhanunk. A +200%-ról -200%-ra. Ha valami jó, akkor az nagyon jó. Ha valami jó, akkor minden jó. Ha valami rossz, akkor nagyon rossz. Ha valami rossz, akkor minden nagyon rossz. 

Végtelen magasságok és feneketlen mélységek. 

Olyan káosz, amit mi értünk és érzünk, de kívülről nézve állandó tévelygés. Érzelmi hullámvasút. 

Szóval megnéztem kicsit, mit mond a világ népe, mivel küzdenek az ADHD-val élők a nagyvilágban. 

A tanulság? NEM VAGYUNK EGYEDÜL. Tanulság kettő: ha ezekben felismered magad, tudd, hogy van megoldás. 

A mintáid felismerése. Tudatosítás. Szokások kialakítása. Mozgás. Megfelelő étkezés. Vitaminok. Támogató rendszer. Terápia, coaching. Vagy ha úgy érzed: gyógyszeres megsegítés. De ezekről bővebben fogok írni a későbbiekben. 

Ha pedig az alábbi esetekben felismered magad: tudd, hogy jó helyen jársz. Iratkozz fel a hírlevélre vagy mentsd el a blogot, hogy visszatérj hasznos tartalmakért. 

Az itt olvasható szövegek az interneten található személyes beszámolók szabad átiratai, nem pontos idézetek. Ők írták, de én írtam. Lehet, hogy te is írhattad volna? 

"A legnehezebb dolog az ADHD-ben az állandó kudarcok és a látszólag lehetetlen fejlődés. Úgy érezhetjük, hogy  szinte lehetetlen normális, szervezett életet élni. A motivációnk vagy túl nagy (hiperfókusz), aminek bizony következményei lehetnek - párjainkkal, szüleinkkel, munkatársainkkal való vita, összetűzés - vagy a motivációnk túl kicsi, mert kiégtünk, elfáradtunk mentálisan, ez pedig az önértékelésünk sérüléséhez vezet újra és újra. Kreatív és intuitív agyuk van, de nehezen tudunk tervet készíteni és követni őket. Még akkor is, ha nagy dolgokat hajtunk végre, úgy érezzük, hogy nem tettük őket elég jól. Aztán ott van az, hogy mások megítélnek minket. Terhet rakunk a körülöttünk élőkre, akiknek el kell viselniük az állandó érzelmi hullámvasutat. Elutasítanak minket, hiszen nem könnyű ezzel együttélni, még ha csak "nézői" is ezeknek a folyamatoknak."

"Azt érzem, hogy rengeteg potenciál van bennem. Bármire képes vagyok. De elpazarlom. Nem tudok kiteljesedni. Túlterhelem magam, túlterhelnek a körülmények. Minden érzelmet túl intenzíven élek meg, ami megintcsak túlterhel." 

"Aki nem érintett ADHD-ban, nagyon nehezen tudja megérteni a működésünket - ó, hiszen még az is nagy munka, hogy mi magunk megértsük önmagunkat. 

Lustának, következetlennek, motiválatlannak tűnünk, akiknek nincs kitartása, könnyen feladnak mindent. Az iskolában nehezen megy a tanulás, amitől az önbizalmunk - ha volt is - összeomlik, állandó kudarcnak érezzük magunkat. Vagy túlkompenzálunk, mindenáron jól akarunk teljesíteni, erőn felül is, amitől a szorongás lesz állandó társunk az életben." 

"Az állandó szégyen, ami végigkísér minket. Szégyen, hogy káoszban élünk, akár a fizikai környezetünket, akár a gondolatainkat, érzelmeinket tekintjük. Szégyen, hogy nem tudunk úgy teljesíteni, ahogy elvárják tőlünk vagy ahogy mi magunk szeretnénk. Szégyen, ha megint feladtunk valamit, ha félbehagytunk valamit. Szégyen, hogy nem tudunk teljes életet élni." 

"Folyamatosan megkérdőjelezem magamat. Túlgondolok mindent. Kombinálok, elméleteket gyártok. A legkisebb jelből is veszem mások rezdüléseit. Néha azt érzem, tudok mindent, egyetlen arcrándulás alapján. Ebből pedig elméleteket gyártok és máris úszunk az önszabotázsban." 

"Könnyen elunom magam vagy egy feladatot. Ezért mindig új ingereket, úgy csillogó, csábító lehetőségeket keresek." 

"Vajon mégis milyen embernek tűnhetek, ha állandóan elhagyom a tárgyaim, elfelejtem az időpontokat, folyamatosan új "stimulánsokat" kell keresnem, mert különben elunom magam, attól pedig megzuhanok. A memóriám olyan, mint egy aranyhalé. Képtelen vagyok emlékezni a részletekre, ellenben évtizedekkel ezelőtti érzelmeket is elő tudok hívni. Sokszor olyan dolgokat mondok, amiket nem kéne. Ebből pedig jön a folyamatos szégyenérzet. Képtelen vagyok válogatni a feladataim között, priorizálni őket, mert hiába minden észérv és logika, akkor is azzal fogok foglalkozni, ami megdobja a dopamint. Ezáltal krónikus halogató vagyok, ami hatással van a munkámra és a környezetemre. Állandóan elkések vagy minimum rohanásban vagyok. Ettől meg megintcsak szorongok." 

A következő idézetet viszont már mondatról mondatra idézem nektek. 

"Akik nem érintettek, sosem fogják megérteni ezt az állapotot. Egyszerűen nem értik, hogy ez az agyunk sajátos működéséből adódik, ők csak azt látják, hogyan működünk és viselkedünk, csak a felszínt látják. Önzőnek és nemtörődömnek látnak. De miért is akarna bárki veled lenni. Butának érzem magam. Nem érzem, hogy szerethető lennék. 

Érzed, hogy valami nincs rendben veled. A szüleid csak azt mondják, próbáld jobban, ne legyél már olyan érzékeny. Nem találod a cipődet, mindenki rád vár. Ügyetlen vagy, állandóan nekimész mindennek. Csak akkor érzed jól magad, mikor magad lehetsz, a saját gondolataiddal. Álmodozol arról, hogy kedvelnek, népszerű vagy, gyönyörű és érdekes.

Ahogy telnek az évek, elkezded feladni a küzdést. Már nem érdekel semmi. Dohányozni és inni kezdesz, amíg nem válsz alkoholistává. Bárkivel elmész randizni, aki elhív. Aztán egy perc alatt beleszeretsz. Közben pedig végig tudod: úgyis el fog hagyni. 

Bevallom, én a cigit és az alkoholt választottam gyógyszeremül. Az igazság az, hogy segített. De szerencsére felhagytam mindkettővel az ötvenes éveimben. Több babát is elvesztettünk, a saját nemtördődömségem miatt. Bántalmaztak többször. Ezért magamat hibáztattam és kísért az állandó szégyenérzet. Sok-sok munkahelyről rúgtak ki. Hozzámentem valakihez, akit nem is szerettem igazán. De kellett valaki, aki gondoskodik rólam. Borzasztóan érzem magam amiatt, hogy rámpazarolt annyi évet. Bárcsak tudtam volna akkoriban, hogy mi a baj velem.  

56 éves voltam, amikor megkaptam a diagnózist. Azóta gyászolom azt a rengeteg évet, amit elpazaroltam. Úgy érzem, kiraboltak, hogy elvette tőlem ez az állapot az éveket, amiket sokkal jobban is megélhettem volna, ha tudom, miért vagyok ilyen." 

Ne feledd: mindannyian egyediek vagyunk, mindannyiunk életét máshogy befolyásolja az, ahogy össze vagyunk rakva. Ráadásul ez is egy spektrum. Ki ennyire, ki annyira, ki így, ki úgy érintett. 

Ezek a fenti gondolatok nem azért kerültek fel a blogra, hogy diagnosztizáld magad. Hanem azért, hogy ráérezzünk kicsit: nem vagyunk egyedül. The struggle is real. A küzdelmünk igenis valós. 

És tudd azt is: minden nap minden pillanatában igenis megteszed a legtöbbet, amit tehetsz magadért és a környezetedért. Azt a legtöbbet, amire akkor képes vagy. 

 

 

Vissza a blogba